Figyelmeztet a Világbank volt vezető közgazdásza: tévúton jár a gazdag világ segélyezési politikája
A klímavédelemmel kapcsolatos megszállottságot kellene leküzdeniük a fejlett országoknak Indermit Gill szerint. A Világbank volt vezető közgazdásza és Bjorn Lomborg, a Copenhagen Consensus Center elnöke arra figyelmeztet, hogy a gazdag világ fejlesztési segélyeinek egyre nagyobb részét fordítja klímavédelemre, miközben a legszegényebbek alapvető szükségletei háttérbe szorulnak.
Az elmúlt 75 év az emberi jólét legnagyobb mértékű javulását hozta a történelemben. 1950-ben az emberiség több mint fele élt mélyszegénységben, ma ez az arány 7,6 százalék, ami a valaha mért legalacsonyabb érték. Az iskolában eltöltött évek átlagos száma 3,2 évről közel 9 évre emelkedett. Az elmúlt évtizedben azonban a fejlődés megtorpant: a szegények száma 2016 óta nem változott, és a Világbank szerint a globális fejlődés 1950 óta most halad a leglassabban.
Ennek egyik kiemelkedő oka, hogy 2016-ban a világ felhagyott a millenniumi fejlesztési célokkal, helyükbe a fenntartható fejlesztési célok léptek, a gazdag világ pedig a klímaváltozás kérdésének megszállottjává vált. Ez a segélyezésben is megmutatkozik: a gazdag világban 49 milliárd dollár, az összes fejlesztési kötelezettségvállalás közel egynegyede irányul klímavédelemre, a globális fejlesztési bankok pedig fejlesztési forrásaik felét fordítják erre, és 103 milliárd dollárnyi klímafinanszírozást biztosítanak az alacsony és közepes jövedelmű országok számára.
Az a gondolat, hogy mivel a szegény emberek sebezhetőbbek a klímaváltozással szemben, a klímavédelem elengedhetetlen a fejlődéshez, téves: a szegények minden más veszéllyel szemben is kiszolgáltatottabbak, legyen szó betegségekről, éhezésről, leromlott infrastruktúráról vagy gazdasági sokkokról. A tartós gazdasági növekedés a legbiztosabb mutatója annak, hogy egy ország mennyire képes ellenállni az éghajlati sokkoknak: az egy főre jutó bruttó hazai termék 10 százalékos emelkedése 100 millióval csökkentheti a klímaváltozás következményeinek leginkább kitett emberek számát.
A legfőbb probléma az alternatív költség: minden dollár, amellyel napelemeket vagy a szén-dioxid-kibocsátás elszámolását támogatják, egyben olyan dollár, amelyet nem iskolákra, az anyák egészségére vagy a tiszta vízre fordítanak. A Copenhagen Consensus több mint 100 közgazdászt és több Nobel-díjas szakértőt bevonó kutatása szerint a táplálkozás javítására, illetve az egészségügybe és az oktatásba történő beruházások rendszerint minden elköltött dollárra 40–110 dollár társadalmi hasznot hoznak, míg a szegény országok kibocsátáscsökkentésének finanszírozása gyakran sokkal kevesebb haszonnal jár.
Az energia kérdésében a legszembetűnőbbek az ellentmondások. Afrika nagy részén az egy főre jutó áramfogyasztás alacsonyabb annál, mint amit egy hűtőszekrény elhasznál egy nyugati ország háztartásában, a gazdag világ fejlesztési ügynökségeinek és bankjainak többsége mégis elzárkózik új fosszilisenergia-projektek finanszírozásától a szegény országokban. Németország 2002 óta több mint 700 milliárd eurót költött az energetikai átállásra, az áramárak több mint megduplázódtak, a német gazdaság mégis közel négyötöd részben fosszilis energiaforrásokra támaszkodik. Azt követelni az afrikai országoktól, hogy töredékannyi erőforrással érjék el azt, amire Németország sem képes, képmutatás.
Mindez nem jelenti azt, hogy fel kellene hagyni a klímavédelemmel, a gazdag világ fejlesztési intézményeinek azonban túl kell lépniük a klímakérdéssel kapcsolatos megszállottságukon. Norvégia hivatalos elemzése nyomán egy szakértői csoport azt javasolta a kormánynak, hogy válassza szét a klímafinanszírozást és az egyéb globális közjavak támogatását a fejlesztési költségvetéstől, így a világ legszegényebbjei számára elkülönített pénz valóban az ő megsegítésüket szolgálná. Beszédes, hogy az afrikaiak egy közelmúltbeli Afrobarometer-felmérésben a klímaváltozást a felsorolt 34 prioritás közül a 31. helyre sorolták.
