Sivataggá válhat a Homokhátság, ha nem változik a vízgazdálkodás
Az Alföld egyik legsúlyosabb környezeti problémája a Homokhátság kiszáradása. A WWF Magyarország gondozásában, a MOSAIC projekt keretében készült háromrészes dokumentumfilm-sorozat második része azt mutatja be, milyen következményekkel járhat, ha minden marad a jelenlegi formájában, és milyen helyi kezdeményezésekkel próbálnak tenni a víz megtartásáért.
A szakemberek szerint, ha nem történik változás, néhány évtized múlva a vízszint akár több méterrel is tovább süllyedhet, a táj egyre szárazabbá válik, a mezőgazdasági termelés jelenlegi formája pedig hosszú távon nem lesz fenntartható.
A Homokhátságon vannak olyan közösségek, amelyek nem várják tétlenül a változást. Egyre több helyen próbálják meg helyben tartani azt a vizet, amely még rendelkezésre áll. Az egyik bemutatott helyszínen hűtött termálvízzel alakítottak ki árasztott területet. A víz egy csatornán keresztül folyik a Szeged mellett található Fehértó felé, a vízügyi szakemberekkel közösen pedig szabályozták a csatorna műtárgyait. Amikor lezárták azokat, olyan mennyiségű víz torlódott fel, hogy felmerült a kérdés: ha már van víz, miért ne lehetne a csatorna mellett további területeket is elárasztani?
A kezdeményezésnek nem várt eredményei is lettek. A víz megjelenésével rövid idő alatt újra élet költözött a területre, védett madarak jelentek meg, köztük gólyatöcs és nagy goda, de a helyiek a fecskék számának növekedését is észrevették. Mindez azt mutatja, hogy a víz visszatartása nem csupán a talaj vízháztartása miatt fontos: egyetlen vízzel megtöltött terület egész élőhelyeknek adhat újra lehetőséget a fennmaradásra.
A Homokhátság keleti és délkeleti részén ugyanakkor különösen súlyos a helyzet. Vannak olyan térségek, ahol a felső egy méteres talajvízhiány az egész országban is kiemelkedő. A helyiek évek óta érzik a változást, ezért egyre többen próbálnak saját eszközeikkel is tenni a vízért. Kiskunhalas környékén például civilek kezdeményezésére indult el az együttműködés az önkormányzat és a vízügy között. Egy csatorna műtárgyánál végzett első deszkaberakás után néhány évvel később egy közeli, mintegy 800 méterre található kútban ismét megjelent a víz. A helyiek számára ez kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a víz visszatartásának lehet eredménye.
A Homokhátságon található zákányszéki földimogyoró-termesztők az idei aszály ellenére elégedettek lehetnek a terméssel. Más területeken azonban már azzal is nehézségek vannak, hogy egyáltalán van-e mit visszatartani. Több helyen teljesen kiszáradtak a csatornák, így hiába építenek be műtárgyakat vagy zárják le a vízelvezető rendszereket, ha nincs bennük víz. A dokumentumfilmben megszólalók szerint az elmúlt években olyan mértékűvé vált a szárazodás, hogy egyes térségekben már felszíni vizet sem tudnak tartani. A talajvízszint csökkenése pedig nemcsak a természetet, hanem a gazdálkodókat is egyre nehezebb helyzetbe hozza.
A problémára ezért nem létezik egyetlen csodaszer. Gyakran felmerül, hogy az öntözés jelentheti a megoldást, de önmagában ez nem képes kezelni a Homokhátság vízhiányát. A felszín alatti vízkészletek túlzott kitermelése tovább ronthatja a helyzetet, miközben az öntözésnek is megvannak a társadalmi és gazdasági költségei. A szakemberek szerint a vízgazdálkodás egészét kellene újragondolni, és nem kizárólag arra koncentrálni, hogyan juttassunk minél több vizet a mezőgazdasági területekre.
Évtizedek óta felmerül például a Duna vizének nagy léptékű bevezetése a Homokhátságra. A dokumentumfilmben megszólaló szakemberek szerint azonban egy ilyen hatalmas beruházás előtt sokkal több kutatásra lenne szükség. Egy újabb nagyléptékű technokrata beavatkozás önmagában nem biztos, hogy megoldaná a problémát. Ehelyett sok kisebb, egymással összehangolt megoldásra lehet szükség, amelyek figyelembe veszik az adott terület sajátosságait.
