Guzmán és Stiglitz: az IMF-programoknak nem szabad belenyúlniuk egy ország belpolitikai választásaiba
A Nemzetközi Valutaalap felülvizsgálja programtervezési és feltételrendszeri gyakorlatát, ez az első átfogó értékelés a Covid-19-világjárvány előtti időszak óta. Martín Guzmán és Joseph E. Stiglitz, a Columbia Egyetem professzorai szerint a felülvizsgálatnak legalább három meghatározó kérdéssel kell foglalkoznia, és mindhárom esetében reformokra lenne szükség.
Az első a gazdaságpolitikai feltételrendszer. Az IMF-finanszírozásnak elvileg stabilizáló szerepet kell betöltenie, lehetővé téve az anticiklikus makrogazdasági politikát azoknak az országoknak, amelyek más forrásokhoz nem férnek hozzá. Arra viszont soha nem lenne szabad felhasználni, hogy fenntarthatatlan adósságok törlesztését finanszírozzák belőle. Az IMF saját szabályai is kimondják: az alap forrásaihoz csak akkor férhet hozzá egy ország, ha adóssága fenntartható, vagy ha vállalja az adósságátalakítást. A hátralékos tartozások melletti hitelezésre vonatkozó szabályzat lehetővé teszi a hitelnyújtást akkor is, amikor egy ország más hitelezőivel szemben már fizetési hátralékba került, elősegítve ezzel az adósságátalakítást.
Amit viszont nem lenne szabad látni, az az, hogy az IMF olyan programokat finanszíroz, amelyek megszorító költségvetési politikát írnak elő, például az infrastruktúrára, az oktatásra vagy az egészségügyre fordított beruházások csökkentését, miközben a kormány tovább törleszti adósságait a magánszektornak vagy más hitelezőknek. Ez számos fejlődő országban aggasztó mintázattá vált. Az IMF által finanszírozott programoknak a jövőbeni destabilizáló tőkemozgások megelőzésére is törekedniük kellene, mivel szabályozás hiányában ezek prociklikusan viselkednek, fokozva az árfolyam-ingadozásokat és a bizonytalanságot.
A programtervezés második fontos eleme a vészforgatókönyvek kérdése. A programok mindig egy alappályára épülnek, a valóság azonban bizonytalan, és a tényleges folyamatok jelentősen eltérhetnek a feltételezésektől. A programok kialakításának meg kellene védenie a középtávú növekedéshez nélkülözhetetlen beruházásokat, ez alapvető feltétele a hosszú távú stabilizációnak. Különösen a tudásba és az infrastruktúrába irányuló beruházásokra hárult aránytalanul nagy teher, amikor egy program nem teljesítette az előrejelzéseket. A vészforgatókönyveknek figyelembe kell venniük, hogy pontosan mi okozta a kudarcot, és az alapnak különösen érzékenyen kellene kezelnie azokat a politikákat, amelyek aláássák a demokratikus folyamatokat és az elszámoltathatóságot. Az IMF-nek nem lenne szabad olyan megállapodást kötnie egy országgal, amelyből nyilvánosan csak az alappályához tartozó intézkedéseket ismerteti, miközben bizalmas kiegészítő levélben további feltételeket szab.
A programtervezés harmadik eleme a programok iránti hazai elköteleződés, az úgynevezett ownership. Ez az IMF rendkívüli hozzáférés keretében nyújtott hitelezésének egyik kulcsfontosságú feltétele. Az IMF-hitelek egymást követő kormányokat, sőt több generációt is kötelezhetnek, ezért az ownershipnak valóban széles körű politikai és társadalmi támogatást kellene jelentenie, nem pedig pusztán azt, hogy az éppen hivatalban lévő kormány beleegyezik a megállapodásba. Az ownership egyik lehetséges feltétele az lehetne, hogy a kormány és az IMF között létrejött megállapodást a parlamentnek is jóvá kelljen hagynia. A demokratikus visszalépés korszakában az átláthatóság, a nyilvános elszámoltathatóság és a széles körű hazai elköteleződés különösen fontos.
Végső soron az IMF sikerét annak alapján kellene megítélni, hogy finanszírozási programjai milyen hatással vannak az adósságválsággal küzdő országok stabilizációjára és gazdasági talpra állására, valamint a lakosság jólétére. Az IMF-programok céljának mindig az országok társadalmi és gazdasági mutatóinak javításának kell lennie, nem pedig annak, hogy más hitelezőket megóvjanak egy rövid távú fizetésképtelenség következményeitől, és még kevésbé annak, hogy befolyásolják egy ország belpolitikai választásainak kimenetelét.
