Átalakul a hazai vadgazdálkodás: a nagyvadállomány csökkentése és az élőhelyvédelem kerül a középpontba
A magyar vadgazdálkodás az elmúlt évtizedekben jelentős változásokon ment keresztül. Az agrártáj átalakulása, a nagyvadállomány növekedése, az afrikai sertéspestis megjelenése, valamint a gyakoribb és szélsőségesebb aszályok egyaránt új kihívások elé állítják a szakembereket. Mindeközben a társadalom is egyre több kérdést fogalmaz meg a vadászattal kapcsolatban.
A szakmai szemlélet egyik meghatározó fordulópontja a vadgazdálkodási törvény 2016-os módosítása volt, amikor bevezették az ökológiai alapú, tájegységi vadgazdálkodási rendszert. A korábbi tízéves üzemtervi ciklust húsz évre emelték, így a jelenlegi ciklus 2037-ig tart. A tájegységi gondolkodás azért vált fontossá, mert az ország különböző térségeiben nem ugyanazok a problémák és lehetőségek.
A következő évek egyik legfontosabb feladata a nagyvadállomány – elsősorban a szarvas és a vaddisznó – csökkentése, majd alacsonyabb szinten történő stabilizálása. A vaddisznó esetében ehhez az afrikai sertéspestis elleni védekezés szükségessége is hozzájárul.
Az agrártáj átalakulása és a ragadozók térnyerése
A korábbi, kisebb parcellákból álló agrártájat fokozatosan felváltotta az intenzív, nagytáblás mezőgazdaság, ami kedvezőtlenül hatott az apróvadfajokra, köztük a fogolyra, a fácánra és a mezei nyúlra. Más fajok számára ugyanakkor kedvezőbbé váltak a körülmények: a gímszarvas, a dámszarvas, a vaddisznó és az őz állománya jelentősen megnőtt. Ebben szerepet játszottak az enyhébb telek, az erdősültség növekedése és a megváltozott táplálkozási lehetőségek is.
A róka állománya a mérgezés kivezetése és a veszettség elleni immunizálás következtében jelentősen növekedett, az 1980-as évek végén pedig megjelent az aranysakál, amely mára az ország egész területén elterjedt. Mindezek eredményeként a vadászat súlypontja is eltolódott a nagyvad vadászata felé.
A klímaváltozás és az élőhelyek szerepe
Az egyre gyakoribb és szélsőségesebb aszályos időszakok közvetlenül befolyásolják a vad életfeltételeit. A tartós vízhiány csökkenti a természetes vízforrások mennyiségét, a kiszáradó élőhelyek és az erdők romló állapota pedig a táplálékellátásra is hatással van. A vadgazdálkodóknak ezért egyre több feladatuk van az állatok víz- és táplálékellátásának biztosításában, egyes területeken a víz mesterséges pótlása is szükségessé válhat.
A vadbiológiai szemléletben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy ne önmagában az állatok számát nézzék, hanem azt is, milyen hatást gyakorolnak a környezetükre. Az indikátor-alapú, vadhatás-monitoringra épülő vadgazdálkodás teremthet közös alapot a vad-, az erdő- és a mezőgazdálkodás érdekei között.
A vadászat társadalmi megítélése és a jövő feladatai
A vadászat társadalmi megítélésében az információhiány jelentős szerepet játszik. A lakosság vadászathoz való viszonyát jelentős részben az ismeretek hiánya jellemzi, ezért a kommunikáció és a tájékoztatás szerepe tovább növekszik. A cél annak bemutatása, hogy a vadászat a mai vadgazdálkodásban nem öncélú tevékenység, hanem a természetkezelés és a természetvédelem rendszerének része.
Az autópályák és főutak környékén végzett vadászatok kapcsán érdemes különválasztani a közutak közelében folytatott vadászatot, a vadállomány gyérítését és magukat a vadelütéseket. A vadelütések gyakoriságát számos egyéb tényező is befolyásolja, például a gépjárművek száma, a sebesség, illetve a közúthálózat hossza és minősége.
A belterületek nem vadászterületek, ezért az ilyen beavatkozások önkormányzati hatáskörbe tartoznak. Az afrikai sertéspestis miatt a sűrűbb állományokban könnyebben terjedhetnek a kórokozók, ezért a vaddisznóállomány jelentős csökkentése járványvédelmi szempontból is szükséges.
A következő években a vadállomány szabályozása mellett az élőhelyek kezelése is még fontosabbá válik. A szakmai megközelítés a helyi adottságokhoz igazodó, hosszú távú tervezés, a vadhatás folyamatos monitorozása és az élőhelyek állapotának javítása felé tolódik. A legnagyobb kérdés az lehet, hogyan teremthető meg az az egyensúly, amelyben egyszerre maradnak fenn életképes vadállományok, működőképes erdő- és mezőgazdasági rendszerek, valamint a klímaváltozás hatásainak ellenállóbb élőhelyek.
